mese – a fiúról

Réges régi történetek megemlékeznek egy férfigyerekről, akiről azt tartották, egyetlen szempillantása megbabonáz mindenkit, hangja elandalít, érintése rabul ejt. Mondják, oly fiatal volt még, hogy értelmét sem láthatta, akihez csak szólt, dallamos hangján, az többé csak őt hallgatta. Akire ránézett, az szemét többé le nem vette róla, s akit csak megérintett, az kezét többé el nem engedte volna. Alig cseperedett még ez a fiú de már nem állhatta többé a megbabonázott lánykák – s láss csodát: asszonyok – özönét. Elbujdosott inkább s elhatározta többé leányra nem néz s asszonyt meg nem szólít. Így élt évekig, míg egyszerre férfivá nem érett s el nem kezdett vágyódni egy igaz társ után. Felkerekedett, hogy társát megkeresse a világban. Fejét lehajtva vágott útnak és ha meg is szólították volna, megesküdött, hogy néma marad, míg kedvére való lányt nem talál. Így aztán az emberek között is nagy magányban élt, került mindenkit, de az emberek is furcsállták viselkedését, el is kerülték. Így járta a világot, míg egyszer megütötte a fülét valami földön túli hang, egy fiatal leány kacaja. Azonnal rabul ejtette, de először csak lopva pillantott rá, félve, hogy a leány mégsem kedvére való, mégis egy szempillantással megbabonázza. De ahogy megpillantotta a leányt, lélegzete is elállt. Nem is töprengett soká, mélyen a szemébe nézett, de mintha már nem fogott volna a babona, a lány szóra sem méltatta szikrázó szempárját. Bizony szólította is kedves, mézesmázos szókkal, mindhiába. Bizonyosan boszorkány volt a leány, hogy a bájolás sem foghatta.
De bizony a fiút a leány úgy elbűvölte, hogy gondolni sem tudott másra, mégsem tudta, mitévő legyen. Talán, ha meg is érinthetné egyszer? Az bizonyosan őt is elbájolná – gondolta. Történt azután, hogy nagy táncmulatságotrendeztek a faluban, ahol a leány élt, s a fiú elhatározta, bármi lesz is, ő elmegy s próbát tesz. Akadt a bálban szép s kedves leány száz is, de ő bizony csak azt az egyet látta, s addig forgolódott, míg táncba nem hívhatta. Akkor aztán a leány világszép szemébe nézett, s a legkedvesebb szókat súgta fülébe, de a lány csak kacagott rajta csillingelő hangján. Simította puha bőrét, becézte ujjait, de a lányon csak nem fogott ereje. Hatástalan volt minden bájolás. A fiú tanácstalan volt, s nagy szégyenében elkullogott a bálból. Nem jött álom a szemére, egyre csak a leányt látta maga előtt. Másnap, alig pitymallott, már úton volt, hogy felkeresse a javasasszonyt s őt kérdezze, vajon mi történhetett. Amint a javasasszony a szemébe nézett, nem is kérdezte mi járatban van, már tudta, mi űzte a legényt erdei kunyhójába.
– Jól figyelj fiam. Babonázó tekinteted ereje ma is a régi, de tudnod kell, az igaz társat semmi bűbáj meg nem bájolhatja. Csak te magad, minden bűverő nélkül bájolhatod el. Téged kell szeretnie, s nem a varázslatos szempárokat vagy a bársony hangot, nem is a lágy érintést. Egyet mondhatok, ha a leány csókját egyszer megkapod, a tiéd lehet s többé nem hagy el soha, ha te el nem hagyod s meg nem csalod. De jól jegyezd meg, csókját el nem lophatod, csak ha ő adná, akkor fogadhatod el.
Bizony megörült ennek a fiú, hisz remélhetett még, s arra gondolt, addig is sólhat valakihez, kit nem varázsol el egyetlen szava. Úgy közeledett hát hozzá, ahogy egyszeri halandó a halandóhoz. Járt is utána bizony sokáig, mignem a leány is erősen megkedvelte. Hisz a fiú is kedves s jó volt, nem csak két szép szeméért lehetett belébolondulni, de ezt oly kevesen tudhatták. Hiszen nem szólt, nem is nézett soha senkire, gondolhatták, hogy bolond.
Az történt hát egyszer, hogy a leány a fiú elé állt és azt mondta neki:
– Oy régóta már, hogy minden gondolatunkat megosztjuk s szólnunk sem kell, értjük mire gondol másikunk. Csak egyetlen gondolatom van, melyet a fejemből egy pillanatra ki sem verhetek, te mégsem találod ki oly régóta. Bizony csókodra gondolok, melyre úgy kívánkozom, mint friss tiszta forrásvízre nyári nap hevében. Talán nem találsz elég szépnek, hogy gondolatom ki nem találtad?
– Nem kedvesem – sóhajtott a fiú – bizony nem is gondolnád, milyen régóta vágyom csókodra. De csókot addig nem adhatok neked, míg te magad nekem nem adnál. Adj hát egy csókot, s ígérem, csókkal hálálom meg azt.
Így esett, hogy a csókot, melyre oly régen várt, végül megkapta, s valóban boldogan éltek ezután, míg világ a világ s még két nap.
De mi lett vajon a többi leánnyal s asszonnyal, kiket a fiú szeme továbbra is megbabonázott?? Tudjátok meg, a fiú nem nézett többé senki másra, csak a leány két szép szemébe nézet, hangjával csak őt bájolta, s kezét el nem engedte. Ha mégis rápillantott volna másra? Nincs az a babona, mely a leány szikrázó szempárját elhomályoosítja. Nem mert bizony egy leány sem többé a fiú után fordulni.