Vártam én minden pillanatban, hogy majd megjelenik, és elképzeltem, mit fogok tenni, ha mondjuk itt és ekkor megjelenik. Persze tudtam azt is, hogy amilyen béna vagyok, úgysem tudnék mondani semmit. Csak állnék bután, és mindenféle hülyeséget hordanék össze. Vártam, mindenütt csak éppen ott és akkor nem, amikor végre összefutottunk. A 3. pályaudvaron, amikor éppen átutazóban voltunk húgommal arra a fesztiválra, akkor már másodszor, egyszer csak megláttam. Valakinek integetett, egy vonat mellett. Én nem akartam hinni a szememnek, és húgom kértem, nézze már meg, jól látom-e, hogy ő az. Bizony ő volt, húgát kísérte a vonathoz, akivel ismertük egymást, bár közelről még soha sem találkoztunk. Most is csak a vonatban láthattam, és egy szót sem válthattam vele személyesen. Pedig szívesen beszéltem volna vele is egyszer. Pillanatnyilag azonban az is nagy dolog volt, hogy B. ott állt mellettem, és a vonat indulás után még mellettem maradt kis ideig, beszélgettünk is. Én akkor sem tagadtam, hogy feledni nem tudtam azóta sem, ő pedig elmondta, mennyire boldog jelenlegi társával, akinek egyetlen álma, hogy kamionsofőr legyen. Ezzel pedig, ahogy mondja, nem összeegyeztethetők olyan dolgok, mint család és gyerekek. B.-ről tudni kell, hogy született pedagógus volt. Volt érzéke a gyerekekhez, imádta őket és persze a gyerekek is őt. Már régóta gyermekről álmodott. Előbb, mint nekem eszembe juthatott volna. Fiatalon is szeretett volna gyereket. Azt hiszem, nem számított volna az sem, ha a szülei kitagadják, márpedig kitagadták volna, akkor is megszülte volna, ha módjában áll. Nem értettem, hogyan lehet boldog egy férfivel, aki nem tudja ezt összeegyezetni álmaival. Persze, ami néhány hónappal azelőtt még olyan fontosnak tűnt, mára már nem az. Amíg arra várt, hogy vőlegényéhez kiutazhasson, addig másra nem is tudott gondolni, csak a gyerekre. Voltak persze egyéb akadályai is, nem csak a távolság. Aztán mikor vége lett, és jött az újabb szerelem, már nem is tűnt olyan fontosnak. Legalábbis úgy tűnt, nem sietteti a dolgot. Persze tudhatnám, hogy egy hét alatt is képes megfordulni a világ.
Végül otthagyott, egyedül a gondolataimmal, amik aztán elkísértek végig az utamon. Mert sokmindent nem tudtam megérteni még mindig. Nem értettem az egészet, ami közöttünk történt, hogy miért volt, és ha már volt, és jó volt, miért lett egyszeriben vége. Azt sem értettem, vajon miért engem hívott, előző nyáron, a kenyér ünnepén, a tüzijáték alatt. Élete párja, akivel boldog, azt mondja, a városban nézi a játékot, ő pedig magányos és felhív engem. Felhív azután, hogy elválásunk óta nem válaszolt egyetlen levelemre, nem is hívott egyszer sem, sőt, ha lehet még el is került. Mert látott ő engem azóta B-n, de nem volt módja, vagy ideje, hogy legalább oda köszönjön, és ezzel boldoggá tegyen egy pillanatra, és hogy aztán hosszú ideig megint rajta rágódjam. Ezek után, mikor vágyik egy kedves szóra, valakire, aki meghallgatja panaszát, és kitölti magányos perceit, egyszerűen előkotorja a számomat, felhív, és megkér, hogy hívjam vissza. Én pedig hívnám azonnal a számon, ami azóta szintén megváltozott, de persze most nem felejti el tudatni, eszébe jut, hogy ezt a számot még nem is közölte velem. Ha nem tudnám, hogy nála egyszerűbb, tisztább és naivabb teremtés nem létezik, azt gondolnám, a hidegvérű, számító intrika. Elhiheted, megfordult már sokszor a fejemben, de kénytelen voltam elhessegetni. Vagy akkor nem ismertem egyáltalán, márpedig együtt töltött éveink alatt nem volt semmiféle titkunk egymás előtt. Volt időm tehát kiismerni. Úgy gondolom, nálam jobban nem ismerhette senki azelőtt, és talán a mai napig nem ismerhette ki jobban senki. Nem játszhatta meg magát előttem minden pillanatban, tehát bizton állítom, hogy ő nem lenne képes színjátékra. Szóval, nem értettem, miért csinálja ezt, ha a világon semmit nem jelentek neki, és úgy elfeledett egy pillanat alatt, mintha nem is látott volna soha. Ha közömbös vagyok neki, akkor miért én jutok eszébe, s ha nem, akkor miért nem jutok eszébe gyakrabban, vagyis, miért nem keres gyakrabban. Hiába gondolkodtam napokig ezen is, ahogy annak idején a telefon után is, nem jöttem rá a megoldásra. Pedig valahányszor eszembe jutott valamiről – márpedig nem volt olyan dolog, amiről ne ő jutott volna eszembe – végigpergettem magam előtt mindent, újra meg újra, nagyító alá véve minden kis mozzanatot, aminek akkor talán nem tulajdonítottam jelentőséget. Megtehettem, hiszen a jól emlékeztem, sőt a mai napig emlékszem, minden pillanatra, amit vele töltöttem el.
Notes Epistolarly 