fiktív napló

Világ életemben értelmetlen dolognak tartottam a naplóírást. Mi jó abban, hogy leírja valaki az éppen aktuális napi eseményeket, amik vele történnek, mikor ő maga úgyis tudja, másnak pedig nem szokás naplónkat mutogatni. Hogy később újra elolvassa és átélje mindazt, amit átélt, ahhoz nem kell napló és amúgy sem azok a dolgok kerülnek bele, amik igazán fontossá válnak az életben. Ezt igazolja az én esetem is. Előre kell bocsátanom, a naplóírást, hogy magunkról írunk magunknak, egyenesen beteges dolognak tartottam.

Ha naplóíró lennék, a mai napon a következőket írnám be a könyvecskémbe:

Február 20.: Egy kellemes hétvégét töltöttem Editnél Szolnokon. Már legalább fél éve nem láttam, barátságunk mégis olyan szoros, mint régen, mikor minden nap találkoztunk. Jó volt látni és megbeszélni vele mi is történt azóta.

Mivel naplót nem írok, vagyis nem írtam egészen addig a napig, nem is került bele soha ez a néhány mondat. Mikor végül minden tiltakozásom, előítéletem ellenére a naplóíráshoz folyamodtam – bár célom más jellegű, talán még betegesebb volt – akkor sem ezeket az eseményeket örökítettem meg. Az első bejegyzés a könyvemben így szól:

február 20.

Hazafelé tartottam Edittől, Szolnokról. Kecskeméten, amint a busz éppen továbbindult, az ablakból megpillantottam egy lányt. Ott állt közvetlen mellettem a járdán és arra várt, hogy a busz tovább induljon és átmehessen az úton. Rám nézett, és amíg a busz elfordult, szemével végig követett. Nem láttam soha és ő sem láthatott, még nem jártam azon a környéken. Ha láttam volna már, biztosan nem felejtem el soha. Mintha egy pillanatra összefonódó pillantásunk máris összekapcsolt volna bennünket. Felkavart, valami furcsa érzés kerített hatalmába, egészen hazáig ő járt a fejemben, láttam magam előtt, ahogy ott áll és néz, engem néz! Mikor leszálltam a buszról és visszatértem megszokott környezetembe, ismerőseim körébe, meg is feledkeztem róla hosszabb rövidebb időre. Gondolataim mégis minduntalan elkalandoztak és visszatértek hozzá, amint egymagam maradtam, újra őt láttam magam előtt. Hiába próbáltam kiverni a fejemből, nem tudtam megszabadulni tőle.

Bárkinek is említettem volna ezt az esetet, bizonyára azt gondolja, elment az eszem. Én mégis szerettem volna megszabadulni tőle, megkönnyebbülni. Végül úgy döntöttem, leírom. Elhatároztam, hogy valamennyi vele kapcsolatos gondolatomat naplómba vezetem. Nem fűztem hozzá nagy reményeket. Gondoltam néhány nap múlva úgyis megunom az egészet és el is felejtem azt a lányt. Hiszen ki tudja, látom-e valaha még egyszer.

március 3.

Már lassan két hete, hogy láttam, mégsem sikerült kiverni a fejemből, sőt többször vele álmodtam, vagy éppen rá gondolva forgolódtam álmatlanul. Valahányszor róla álmodom, meglátom valahol és rohanok utána, de nem érem utol soha. Ott megy előttem, sétál, én pedig rohanok, mégsem haladok, gyorsabb nálam. Vagy egyszerűen csak befordul a sarkon, és mire odaérek, már nincs sehol, mintha a föld nyelte volna el.

 március 20.

Egy hónapja, hogy naplóm megnyitottam, mégis ez a harmadik bejegyzésem. Ennél jóval többször előveszem, lapozgatom szinte minden nap. Magyarázatot keresek, de nem találok, sőt sem tudom, hol keressem. Elfeledni még mindig nem tudtam a pillantását.

 március 25.

Vele álmodtam az éjjel. Elég furcsa álom volt, nem olyan, mint az eddigiek. Valamilyen bálban voltam. Egyszer csak megjelent előttem. Gyönyörű volt, mint egy angyal. Kézen fogott és táncba vitt. Hozzám bújt, szorosan átölelt. A tánc végén hosszan, érzékien megcsókolt, és ahogy jött, úgy el is tűnt. Mint egy rossz álomból, úgy riadtam fel, átforrósodott testtel.

 április 5.

Egy ideje barátnőmnek is feltűnt, hogy mennyire kedvetlen, szótlan vagyok az utóbbi időben. Már sokszor faggatott, ma már nem bírtam tovább, még mindig élesen emlékszem arra az álomra. Bevallottam neki, hogy mást szeretek. Nem értette a dolgot, hát elmondtam mi történt, és hogy azóta folyton arra a lányra gondolok. Azt mondta elment az eszem, nem tud mit kezdeni velem majd egy szó nélkül elment. Szakítottunk. Lehet, hogy tényleg megőrültem?

 április 9.

Hiába, úgy tűnik, nekem már ez a végzetem. Elhatároztam, felkeresem végre a “Hírös várost”, úgy sem jártam még ott, csak átutazóban. Titkon azt reméltem, újra láthatom őt, bár tudtam, ez szinte lehetetlen. Már abban sem voltam biztos, hogy felismerném, ha látnám, pedig még mindig minden nap gondoltam rá.

Az első busszal indultam és úgy terveztem, csak az utolsóval jövök haza. Céltalanul bolyongtam, fogalmam sem volt, merre kereshetném. Csak a vakszerencsében bíztam. Arra gondoltam, ha a sors úgy akarja, úgyis szembejön velem. Beültem egy kávézóba, természetesen az ablak mellé és folyton kifelé bámultam. És valóban, ahogy ott ülök, egyszer csak megpillantom őt. Megint az a furcsa érzés kerített hatalmába. Észrevett és úgy tűnt, fel is ismert. Sajnos egy igen jóképű, kellemes fiatalemberrel sétált. Többször vissza is nézett, de nem állt meg, talán nem tehette, mert nem volt egyedül. Tudtam, ha most nem megyek utána, talán örökre elveszítem. Elhatároztam, ha nem is mehetek oda hozzá, meg sem szólíthatom, akkor is követni fogom, bárhová is menjen. Mire kiléptem az utcára, nyoma veszett, hiába bolyongtam, hiába jártam végig az utcákat, többé nem találtam. Végül azzal a tudattal indultam haza, hogy láttam és ő is észrevett, talán meg is ismert.  Lehet, hogy őt is felkavarta az az első pillantás?

 április 23.

Belenyugodtam, hogy ezentúl együtt kell élnem az ő emlékével, mégsem láthatom már soha. Talán így kellett lennie. Szép volt, jó volt és itt vége, nekem ennyi jutott. Már nem is reménykedem, csak mélyen legbelül. Többé már nem keresem, nem fordulok meg minden lány után, aki őrá emlékeztet. Ha úgy kell lennie, hát úgyis találkozunk valahol, valamikor. Azt hiszem nincs is értelme többé naplót vezetnem. Minden nap beleírhatnám, hogy hányszor gondolok rá, minden héten, hogy vele álmodtam.

Valóban a naplóírást itt befejeztem, bár előfordult, hogy eszembe jutott és elővettem újra meg újra elolvastam, végiggondoltam. Néha már nyúltam a tollért, hogy beleírjak pár sort, de nem láttam értelmét, hogy ismételjem önmagam.

Néhány év múlva munkám szólított ismét Kecskemétre. Talán ez volt az első alkalom, hogy nem ő volt az első gondolatom, amikor a város nevét meghallottam. Rossz kedvvel indultam útnak. Úgy adódott, hogy főnököm volt hivatalos egy szakmai konferenciára és mivel neki nem volt kedve elmenni, gondolta a legfiatalabb munkatársnak ez jó tapasztalatszerzési lehetőség. Bár érdekelt a dolog, zavart nagyon a kötelezettség és éppen lett volna jobb dolgom is arra a néhány napra. Egyetlen pillanatra ő is eszembe jutott, de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot. Éppen eleget rágódtam már miatta.

A konferencián megjelentek többnyire idősebb korosztályt képviseltek, én pedig előre láttam, ha lesz időm és kedvem, akkor sem találok társaságot a munka után egy kis kikapcsolódáshoz. Amint az egyik előadáson ültem és éppen a közönséget mértem fel, vajon milyen emberek jöttek össze, és mennyire köti le őket az előadó, hirtelen megpillantottam valakit. Nagyot dobbant a szívem, a gyomrom görcsbe rándult és valahogy már az előadó hangja sem jutott el a fülemig. Ő volt az, így néhány év távlatából is azonnal felismertem, pedig csak kétszer láttam, egy-egy pillanatra. Elválasztott bennünket néhány sor és jó pár szék, de boldog voltam így is, hogy végre megtaláltam és talán most nem veszítem el. Nem volt nyugodásom, feszengtem, forgolódtam, folyton őt néztem. Úgy tűnt már órák óta tart az előadás alig vártam, hogy vége legyen. Valahogy a közelébe kellett kerülnöm, bár arra gondoltam, talán nem is emlékszik már rám.

október 17.

A fiókom legmélyén régi papírok, levelek között végre rábukkantam a naplóra. Bizony jó pár éve már annak, hogy utoljára írtam bele, és annak is, hogy utoljára olvastam. Emlékszem még, régen naponta kézbe vettem, ha nem is jegyeztem be újabb gondolatokat. Már szinte fejből tudtam minden sorát. Végül sikerült többé-kevésbé megfeledkeznem róla, túltenni magam rajta. Most újra elővettem és írok bele, de csak hogy végleg lezárjam, mert végre találkoztam vele és együtt töltöttünk néhány kellemes napot.

Kecskeméten a konferencián pillantottam meg újra és mikor végre a közelébe kerülhettem, még inkább a hatása alá kerültem. Amint meglátott, ő is azonnal felismert. Nem tudom meddig – szerintem nagyon sokáig – álltunk ott egymással szemben és megszólalni, mozdulni sem tudtunk. Úgy megörültünk egymásnak, mindenki azt hitte régi jó barátok vagyunk és évek óta nem láttuk egymást. Valóban így is volt, azzal a különbséggel, nem voltunk éppen régi jó barátok. Mégis olyan volt, mint – ahogy mondani szokták – ezer éve ismernénk egymást. Attól a pillanattól kezdve szinte elválaszthatatlanok voltunk. Alig vártuk, hogy a kötelező programnak vége legyen és szabaduljunk mindentől, mindenkitől. Amint tehettük, rohantunk ki a szabadba, nevettünk, szaladtunk, ugráltunk, mint a gyerekek vagy a… boldog szerelmesek.

Azóta tudom, őt is hatalmába kerítette az a furcsa érzés, mikor először megpillantott a buszon és onnantól kezdve ő sem tudott szabadulni emlékétől. Tudom azt is, hogy azóta mindig mindenhol keresett, de ő sem tudta, merre találhat meg. Elmondta azt is, hogy jó néhány kapcsolata tönkre is ment emiatt, ahogy nekem is, ugyanazok az álmok gyötörték és ugyanúgy hosszú hónapok teltek el úgy, hogy szinte nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna a találkozásra. Most már nem veszítem el többé, telefonálok vagy írok minden nap, és ezentúl minden hétvégét és szabad napot együtt töltünk, aztán majd meglátjuk hogyan tovább. Elő sem veszem többé ezt a naplót, inkább neki írok. Talán majd akkor nyitom ki újra, ha egyszer mégis VÉGE lesz.