mese? – Mosoly Kisasszony

Egy bálon pillantottam meg őt, azonnal felfigyeltem rá, bár nem tudtam volna megmagyarázni hogy miért. Olyan otthonosan mozgott a társaságban, mintha mindig ilyen környezetben élt volna. Tudta, hogyan vegye fel a beszélgetés fonalát, ha egy újabb társasághoz csatlakozott, tudta hogyan társalogjon a hölgyekkel és hogyan keltse fel a férfiak figyelmét. Jelenlétére mindenki felfigyelt, annak ellenére, hogy nem volt túl harsány, öltözéke nem volt feltűnő vagy kihívó. Bájos volt, bár természetes, egyszerű szépsége sem keltett különösebb feltűnést, vidámsága, mosolya mindenkit megragadott. Magabiztos volt és határozott, de semmiképp sem tolakodó vagy erőszakos.

Nem tudtam szabadulni tőle, nem tudtam levenni a szemem róla, úgy éreztem, van benne valami titokzatos, különleges, valami megmagyarázhatatlan vonzerő sugárzik belőle. Kerestem, kutattam titokzatossága okát. Legszívesebben karjaimba vettem volna, hogy elraboljam, hogy elrejtsem a társaság elől és titkát megfejtsem. De úgy éreztem, lába nyomába sem érhetek, így megszólítani sem mertem, sőt a közelébe menni sem nagyon, nehogy elillanjon, mint egy álomkép. Csak távolról, titkon figyeltem, de nem tudtam elfogadni hogy többé ne lássam, ne ismerjem meg és titkát meg ne fejtsem. A nyomában maradtam hát, feladtam addigi életem és követtem bárhová is ment. Hamar kiderült, hogy nem voltam elég óvatos, a Kisasszonynak feltűnt jelenlétem és kutató tekintetem, de furcsa mód nem menekült előlem, sokkal inkább kereste társaságom. Mintha csak véletlen botlottunk volna egymásba, időről időre. Feltűnt, hogy nem csak én figyelem, hanem ő is engem. Megijedtem, zavarba jöttem és már menekülőre vettem volna a dolgot, de képtelen lettem volna elszakadni tőle. Végül úgy döntöttem, ha észrevétlen nem tudok maradni, vállalom a következményeket és nyíltan figyelem őt. A közelébe férkőztem és így nem csak megfigyelhettem, de hallgathattam is őt. Egyre inkább éreztem, hogy a benne mélyen megbúvó titok sokkal értékesebb, mint a felszín, melyet mindenki irigykedve csodál, bár lényegét még mindig nem ismertem.

Minden bátorságom összeszedve az adandó alkalmat kihasználva megszólítottam őt. Valami nevetségesnek tűnő indokkal pár szót váltottunk mindössze, többet képtelen lettem volna mondani. Pedig legszívesebben lelkem tártam volna fel előtte, körbe fontam volna vele, mint egy puha meleg takaróval. Mégis, az a néhány esetlen mondat is elég volt, hogy még közelebb kerüljek titkához. Egy-egy pillanatra tudtam, éreztem, mit gondol és mit érez, mintha lelkébe látnék. Lehetséges ez? Hajlottam rá, hogy elhiggyem, máskor mintha csak tükröt tartott volna elém, melyben nem arcom, hanem lelkem pillanthatom meg egy pillanatra. Rájöttem, nem az ő lelkébe látok, csak azért tűnik ismerősnek, mert sajátomra ismertem rá benne! A felismerés megdöbbentett, meg is rémített kissé. Nem is tudom, tőle, vagy magamtól ijedtem-e meg inkább. A felismerés mégis arra ösztönzött, hogy tovább kutassam, mi az, amit oly féltve őriz lelke mélyén, mert értékesebbnek tartja mindennél e földön.

Figyeltem hát Mosoly Kisasszonyt, hallgattam, ha beszélt és faggattam, ha hallgatott. A Kisasszonyt, aki mindig mosolyog, tökéletesen viselkedik és társalog, és akit mindenki kedvel és szeret. Arra gondoltam, mindenki boldog lenne, ha a helyében lehetne, de vajon ő boldog? Bármennyire is annak tűnt, nem voltam meggyőződve róla. Feltűnt, hogy bármennyire is tökéletesnek tűnik, valami mégis hiányzik belőle. Bár mindig a társaság középpontjában volt mégis mindig egyedül. Vajon hogy lehet, hogy a Kisasszony, aki maga a tökély, társ nélkül éli életét? Talán nem találta meg a megfelelőt? Bizonyára nem lehet könnyű, hisz nem lehet más megfelelő, mint maga a Boldog Herceg. Vagy tán nem tud szeretni? Ekkor pillantottam meg végül, egy óvatlan pillanatban, a tökéletes mosoly és ruházat alatt őt, akit féltve őrzött, szívébe zárt, hogy óvja a kegyetlen világtól: Egy kislányt, a Kisasszony gyermekkori önmagát. Azonnal tudtam, hogy többé nem a Kisasszonyt kell figyelnem, hanem a kislányt, ha titkát szeretném megfejteni.

– Ez a kislány nem mosolyog – ezt gondoltam először és nem értettem az okát. Nem értettem, hogyan lehet, hiszen a Kisasszony mosolya minden bánatot feledtetni tudott. Aztán az is eszembe jutott, hogy a kislány fél. Fél mosolyogni, mert arra gondol, ha mosolyogni látják, mindenki tudni fogja, hogy boldog, hogy a lelke tiszta és jó. Az emberek nem szeretik a boldog kislányokat. Irigyek rájuk és valljuk be, félnek is tőlük. Félnek a jóságtól és tisztaságtól, mert eszükbe juttatja, hogy ők talán nem elég jók. A kislánynak bűntudata volt emiatt, ezért bánatosan lehajtotta fejét, letörölte a mosolyt az arcáról és behunyta szemét, hogy senki meg ne lássa, mi rejlik a szívében. Hatalmas szíve volt, mely az egész világot képes lett volna szeretni, de a kislány nem mert szeretni, mert az emberek nem szerették és ha ő szerette volna őket, viszonzatlanul, az nagyon fájt volna. És azt hiszem, a kislány félt felnőni is. Bár még fiatal volt, érezte, hogy a világ kegyetlen és gonosz és az ő szeretete és jósága kevés ahhoz, hogy ezt a világot túlélje. Látszólag felnőtt hát, és Mosoly Kisasszony lett belőle, de valójában kislány maradt, a Kisasszony szívébe rejtőzött és azt remélte, soha senki nem találja meg.

Valóban nem tud hát őszintén, igazán szeretni a Kisasszony – gondoltam – és addig nem is fog tudni, míg a kislány szívéből elő nem bújik és fel nem nő hozzá. Ha a kislány végre újra bátran mosolyogni mer és őszintén szeretni, bűntudat és szégyen nélkül, akkor lehet a Kisasszony is igazán boldog.

Elhatároztam hát, hogy kézen fogom ezt a kislányt és elkísérem a hosszú úton, hogy lássam végre mosolyát, de tudtam, hogy sikerrel járjak, először a Kisasszony lelkét kell megérintenem. Elé álltam hát és azt mondtam neki:

– Kisasszony, nem titkolom, figyellek már egy ideje. Talán furcsállod kitartó mégis félszeg érdeklődésem. Félszegségem egyetlen oka, hogy bármennyire is vonz, félek valóban megismerni a lelkedben rejlő csodát. Most mégis próbát teszek, mert egy pillanatra látni véltem, és úgy hiszem ismerem az utat, melyen elindulva felszabadíthatod mindazt, mit féltve szívedbe zártál. Tudnod kell, az út nehéz, s hogy hol ér véget magam sem tudom, jól gondold meg hát, hogy elindulsz-e rajta. Ha vállalod, csak add a kezed s én elkísérlek majd.

A Kisasszony mélyen szemembe nézett és elgondolkodott, majd ezt mondta: – Ha elkísérsz az úton, veled elindulok. – s kezét nyújtotta. Én magammal vittem s őt azóta senki nem látta.

– És a kislány? – kérdeznéd tőlem – vele mi lett? A kislány ott él még mindig a Kisasszony szívében. De azt is elárulom, egyszer, mikor azt hitte nem figyelek rá, a kezemet megfogta és azóta el sem engedi, szorítja erősen, így indultunk el az úton. Még egy halovány mosoly is átfutott az arcán akkor egy pillanatra. Ha az út végére érünk, s a kislány újra önfeledten mosolyogni mer, talán a Kisasszony is igazán boldog lesz végre.