Jó régen írtam már, szomorú is vagyok miatta, de olyan üresnek és sötétnek érzem a lelkem, mint egy feketelyuk – bár nem tudom az mennyire üres és sötét, csak gondolom. Azért van egy sztorim, ami teljesen valós és fogalmam sincs miért teszem közzé, mert igazából szégyenkezem a balgaságom miatt. Talán mert kapok valami visszajelzést, ami ha nem is pozitív, de legalább kicsit felráz és kimozdít a teljes közönyből.
Szóval nemrégiben nyaralni mentem pár napra és a buszon, egy lány mellé ültem. Egy helyen szálltunk fel, és a végállomásig utaztunk mindketten. Én az út elején olvasgattam, közben zenét hallgattam, de a walkmanem lemerülőben volt, a könyvet pedig kivégeztem, amit felvittem magammal a buszra. Szóval hamar feladtam mindkettőt. Az ülésszomszédom egyszer egy tábla csokit húzott elő, és legnagyobb meglepetésemre megkínált vele. Beszéltünk is pár szót, de aztán a csokiból elég volt, eltette, és ezzel a beszélgetés is megszakadt. Pedig kedves volt és mosolygós. Nem vagyok nagyon bőbeszédű, de szívesen beszélgettem volna vele amíg megérkezünk. Valahogy nem tudtam, hogy fogjak hozzá, nem is mertem megszólítani, bár nem tudom mitől féltem. Végül megérkeztünk, és a buszról leszállva “elváltak” útjaink. Ez rendben is lenne így, de vajon miért bánt akkor azóta is, hogy meg sem próbáltam szóba elegyedni vele, és miért kerestem nyaralásom alatt és azóta is hogy hazaértem, hátha újra megpillantom, hátha bepótolhatom azt amit elszalasztottam. Bár nyilvánvaló, ha valamilyen véletlen folytán újra látnám, lehetőség úgysem adódna rá.
Notes Epistolarly 